Zsófia mindig az eszméletvesztésig hevítette magát, igen, így volt, sokszor be kellett tapasztani az asszony száját, amikor közeledtek a végkifejlethez, ám ekkor neki, Péternek is olyan jó, olyan fájdalmasan édes volt az ölelkezésük, miközben a tekintete a török birodalom leírásától egy keresztény imakönyv gerincének aranyozott feliratáig ringott oda és vissza, törökök, keresztények, törökök, keresztények, Mohamed és Jézus, Mohamed és Jézus, hogy bár a könyvtár udvarának hava egyre közelebbről recsegett, s Péter már azt is hallotta, valaki fütyürészve közeledik, majd koccan az ablaküveg, mert ledörzsölik a zúzmarát, s aztán a könyves szekrények közé vájt ablakban megjelenik és egyenesen őrá bámul a férfiarc, Zsófia férjének ábrázata, pont úgy, mint amikor a hold bámul egy kiszáradt kútba, már képtelen volt felemelkedni, ráadásul Zsófia is visszatartotta, ne félj, drágám, semmitől se tarts, zihálta lázasan, nem lát bennünket, hogyhogy nem lát?!, zihálta vissza Péter, mert nem költő, nyögte az asszony, és oldalra esett az arca, mert elájult, mert annyira jó lett neki.
ccsápjaim ccsillapítsam? ccsőröm ccsöndösre ccseréljem?
VálaszTörlés