miss marple hallott

- Még most is éhezel? - kérdezte a felügyelő. - Mikor hagyod már végre abba?
- Bocsássatok meg mindnyájan - suttogta az éhezőművész; csak a felügyelő hallotta, fülét a rácshoz szorítván.
- Hát persze - mondta a felügyelő, és ujját a homlokára helyezte, hogy a személyzettel érzékeltesse az éhezőművész elmeállapotát -, persze, hogy megbocsátunk.

- Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet - mondta az éhezőművész. 
- Csodáljuk is - mondta készségesen a felügyelő. 
- Pedig nem kellene csodálnotok - mondta az éhezőművész. 
- Nos hát akkor nem csodáljuk - mondta a felügyelő -, de hát miért nem kell csodálnunk? 
- Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp - mondta az éhezőművész, kis fejét felemelte valamelyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelő fülébe, hogy semmi veszendőbe nem menjen -, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. - Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyőződés, hogy tovább éhezik.