"megátkoztam, majd megáldottam őket, most pedig egymást imádják az én templomomban...

Magyarázkodnom kell.

Annyi az egész, hogy a kopt nőkről álmodtam, és felriadtam, verejtékben úszva. Keserves szenvedések után - mivel a szenvedés mindig keserves! - csaknem elaludtam. Bárki jogosan feltehetné a kérdést: hol az ördögben tartózkodnak a kopt nők? Igen, erre a kérdésre milyen választ adhatok? Aztán sürgősen megittam három pohár vörösbort, amelyhez a koptok vére is hasonlít. Rágyújtottam egy cigarettára, amely csak ebben a kiherélt, ősi területeitől megfosztott országban neveztetik cigarettának.

És hogy miért folyamodtam az anyanyelv pontos szavai helyett egy idegen nyelv talán némiképp választékosabb vagy éppen keresett-mesterkélt szavaihoz, miféle hideg rettegés és: mindenekelőtt sunyi és semmiféle önvédelemmel nem menthető és igazolható gyávaság késztetett efféle szánalmasan kicsinyes módon ásott és kapart fedezékbe?

Azért, mert a Te szereteted és megnyugtató közelséged senki más szeretetével és közelségével dehogyis helyettesíthető és pótolható bármelyik pillanatban..."

Behajlított karját a karosszék támlájára engedve kissé hátradőlt, s ujjait összefonva malmozni kezdett.

P.s. Ja, és BOLDOG születésnapot, ASSZONY!

mire a kukta, aki eddig csak némán, noha spirálfüzettel és golyóstollal a kezében, hallgatott, tehát jegyzetelt, megszólalt mégis

Az alapvető tévedés a dologban az, hogy még az úgynevezett tiszta algebra igazságát is elvont és általános igazságnak tekintik. S ez a tévedés annyira elterjedt, hogy szinte zavarba ejt általános elfogadása. A matematikai axiómák nem az általános igazság axiómái. Például az, ami igaz alaki és mennyiségi összefüggésekre, gyakran ugyancsak hamis, ha erkölcsi térre visszük át. Ezen a téren sokszor megdől a matematikának az az állítása, hogy az egész egyenlő a részek összegével. Ez a matematikai axióma a vegytanban sem áll meg. Az erkölcsi indítékokra sem igaz, mert két meghatározott értékű erkölcsi indíték összegezve nem szükségszerűen azonos értékű a kettő értékének összegével. Sok olyan matematikai igazság van, amely csak az adott "viszonylat" határain belül igazság. A matematikus persze mindhalálig állítja, már csak puszta megszokásból is, hogy az ő "véges igazságai" általános és abszolút alkalmazható igazságok - amilyennek a világ csakugyan hiszi is őket. Bryant sokat forgatott, nagy tudású Mitológiá-jában hasonló tévedés forrására mutat rá, amikor azt mondja: "Bár a pogány mesékben nem hiszünk, mégis állandóan megfeledkezünk magunkról, és olyan következtetéseket vonunk le belőlük, mintha csakugyan létező valóságok volnának." Az algebratudósok, pogányok maguk is, hisznek az ő "pogány meséik"-ben, és nyakra-főre következtetnek, nem annyira emlékezőtehetségük botlása, hanem inkább valami megmagyarázhatatlan elmezavar következtében. Röviden összefoglalva, még nem találkoztam olyan számtantudóssal, akit kimozdíthattam volna a gyökei közül, és aki ne ragaszkodott volna görcsösen ahhoz a hitéhez, hogy x2 + px holtbizonyosan és megdönthetetlenül q-val egyenlő. Ha tetszik, mondd egy ilyen úriembernek, vagy bizonyítsd be neki kísérleti alapon, hogy akadhat olyan eset, amikor x2 + px nem egyenlő q-val, de ha ezt kellőképpen sikerült megértetned vele, szedd a lábad, és tűnj el, amilyen gyorsan csak tudsz, mert biztos lehetsz benne, hogy megpróbál leütni.

virágok egy téli könyvtárszobában

Zsófia mindig az eszméletvesztésig hevítette magát, igen, így volt, sokszor be kellett tapasztani az asszony száját, amikor közeledtek a végkifejlethez, ám ekkor neki, Péternek is olyan jó, olyan fájdalmasan édes volt az ölelkezésük, miközben a tekintete a török birodalom leírásától egy keresztény imakönyv gerincének aranyozott feliratáig ringott oda és vissza, törökök, keresztények, törökök, keresztények, Mohamed és Jézus, Mohamed és Jézus, hogy bár a könyvtár udvarának hava egyre közelebbről recsegett, s Péter már azt is hallotta, valaki fütyürészve közeledik, majd koccan az ablaküveg, mert ledörzsölik a zúzmarát, s aztán a könyves szekrények közé vájt ablakban megjelenik és egyenesen őrá bámul a férfiarc, Zsófia férjének ábrázata, pont úgy, mint amikor a hold bámul egy kiszáradt kútba, már képtelen volt felemelkedni, ráadásul Zsófia is visszatartotta, ne félj, drágám, semmitől se tarts, zihálta lázasan, nem lát bennünket, hogyhogy nem lát?!, zihálta vissza Péter, mert nem költő, nyögte az asszony, és oldalra esett az arca, mert elájult, mert annyira jó lett neki.

a repülés a bolondok gyönyörűsége

A pilóta Hilde Wangelt sosem hívta fel. Kagylóban nem hallotta a hangját, de éjjel, ha nem tudott aludni, vizelés után süket telefont szorongatott, mintha a nőhöz beszélne mégis. Hallózott, mintha megszakadt volna a vonal, hogy ne kelljen megbánnia, sosem tette meg, sosem tárcsázott. Az égről beszélt a nőnek, elmesélte, milyenek onnan a fák, milyenek a felhők, milyen apró az ember. Hogy ott mennyivel őszintébb magához is és hozzá. Elmondta, hazudott, amikor azt kérte, tőkesúly legyen, föld, amiről elrugaszkodhat a nő. Gyáva voltam, hogy bevalljam, minden vágyam, hogy az eged legyek, gyáva voltalak kimondani. Pedig a föld te vagy, és a föld Hildében van, pedig a fa te vagy, és a fa Hildében van, pedig az élet Hilde, és az élet Hildében van. Nekem pedig élnem kell.

te vagy mi vagy hogy vagy ki vagy nekem bizony

– Alázatos tisztelettel – mondja, rettentő magasból.
Mi ez? Allah és a Szemyuun? Odin hozott vagy Varuna vigyen el?
…a Kisded?! vagy a Hajadon?!
Alálátok a talpainak, de valami lázfüggönyön keresztül alig látom az ábrázatát, ez a köszöntés oly váratlanul ér, hogy hirtelenében nem is tudom eldönteni, mennyi benne a mitikus eredet.
– Testestül-lelkestül! – viszonoztam nagy kínnal és felbámultam a ködre, ahol a madár a fejét ingatta: – az Öné! – örvendeztem, de félszemem rajtatartottam az oldalfegyverén.
– Megemeltük a sapkánkat a táviróoszlop előtt. Igaz-e? Így van-e?! – tekintett le rám szúrósan (szemeket nem láttam, csak a szúrást éreztem). – Robbantók volnánk vagy szabotőrök?!… Há?… Mi?! Mi dolgunk volt a távirópózna körül…?!
– Imádkoztunk – alkalmaztam alázatosan és szerényen a fejedelmi többest, amit oly kegyesen előlegezett. – Mint minden, vallásosan nevelt, egyistenimádó, szabályos teremtmény, imádkoztunk a Mindenhatóhoz minden jótét lélekért, aki, ha a magáét inaszakadtáig védelmezi, csak azért, mert a máséból egy jottányit sem akar. Megimádkoztunk és amikor odaértünk, hogy „égi edény, erényes edény, illatos edény”, megemeltük a sapkánkat: a táviróoszlopok felé ugyan, de az Alkotónak szólt. Mért, tán errefele nem imádkoznak a huligánok?
– Nono, testvér, nono: csigavér – felelte és leszállt a gólyalábról.

mit mondott mr. hagyma?

Én? Kérem, én ott se voltam.

http://www.youtube.com/watch?v=TmbreKJOnmI

miss marple hallott

- Még most is éhezel? - kérdezte a felügyelő. - Mikor hagyod már végre abba?
- Bocsássatok meg mindnyájan - suttogta az éhezőművész; csak a felügyelő hallotta, fülét a rácshoz szorítván.
- Hát persze - mondta a felügyelő, és ujját a homlokára helyezte, hogy a személyzettel érzékeltesse az éhezőművész elmeállapotát -, persze, hogy megbocsátunk.

- Egyre csak azt akartam, hogy csodálják éhezésemet - mondta az éhezőművész. 
- Csodáljuk is - mondta készségesen a felügyelő. 
- Pedig nem kellene csodálnotok - mondta az éhezőművész. 
- Nos hát akkor nem csodáljuk - mondta a felügyelő -, de hát miért nem kell csodálnunk? 
- Mert éheznem kell, mert nem tehetek másképp - mondta az éhezőművész, kis fejét felemelte valamelyest, és mintha csókra csücsörítené ajkát, úgy beszélt egyenesen a felügyelő fülébe, hogy semmi veszendőbe nem menjen -, mert nem találtam ételt, mely ízlene. Ha megtaláltam volna, nem csinálok ekkora feltűnést, és jól teleeszem magam, mint te és mindannyian. - Ezek voltak utolsó szavai, de megtört szemében látszott még a szilárd, ha immár nem is büszke meggyőződés, hogy tovább éhezik.